Oldal kiválasztása

Ez a bejegyzés/cikk egy rövidített kivonata Kersti Aristova azonos című cikkének, amit Rákos Éva fordított. A teljes cikk ITT olvasható. Szervezetfejlesztési munkák során gyakran alkalmazzuk az Intuitív Dráma valamilyen formáját, többek között ilyen eszköz a SPT (Social Presencing Theatre) avagy 4D mapping is, amit az MIT egyetem Presencing intézete tett népszerűvé.


Az intuitív dráma különféle élethelyzetek tanulmányozásának a módszere, a bennük lévő problémás viszonyok megjelenítésére, és a harmónia lehetséges útjainak megtalálására ezekben az élethelyzetekben. Néha bonyolult élethelyzetekbe kerülünk, és arra kényszerülünk, hogy valamilyen döntést hozzunk. Ugyanakkor nehéz kiválasztani a megfelelő döntést. Belülről megterhel bennünket maga a helyzet, és nem látjuk azt objektíven, ellentétes érzelmek tartanak fogva bennünket. Ugyanakkor ha egy kívülálló megfigyelő szerepében vagyunk, akkor jobban tudjuk az általános képet látni, még jó megoldást is vélelmezhetünk, de a körülmények közvetlen ismerete nálunk hiányzik, sőt lehet, hogy a konkrét helyzetben részt vevő fontos tényezők közül nem mindegyik nyilvánvaló. A helyzet közvetlen résztvevője többé-kevésbé világosan érzékelheti a láthatatlanul ható erőket is. De neki nincsen elegendő figyelem-ereje, hogy az egész képet lássa a belső tekintete előtt, és elfogulatlanul tanulmányozza a helyzet kifejlődésének és megoldásának különböző variánsait. 

Az intuitív drámában a helyzet lehető legteljesebb és legobjektívebb képét teszik fizikailag láthatóvá a térben emberek csoportjának közreműködésével. A segítők segítségével, akik ezt vagy azt a látható vagy láthatatlan tényezőt képviselik, a jelenlévő erők és személyek pontosan megfigyelhetővé válnak. Ennek során a résztvevők a figyelemnek és összpontosításnak a kölcsönös mezejét tartják fenn. Ami egyedül lehetetlen, közösen lehetővé válik.

Az intuitív dráma vezetésének folyamata

1. lépés – A tanulmányozandó helyzet kiválasztása és vázolása.

A munkának ebben a fázisában kiválasztják a dráma témáját, összegyűjtik a közös munkához szükséges információkat, és a kiinduló helyzet leírásán keresztül többé-kevésbé egyetértően megegyeznek azokban a tényezőkben, melyeknek lényeges hatásuk van a helyzetre.

2. lépés – A fontos tényezők meghatározása.

Ebben a szakaszban meghatározzák, kiknek, milyen erőknek és tényezőknek van meghatározó hatásuk az adott szituációra. Ez a lista válik a dráma szerepköreinek listájává. Akkor lehetséges fenntartani a teljes körű látását annak, hogy mi zajlik, ha a drámában 12-13 szereplőnél nem többen vesznek részt, és ezért általában szükséges kiválasztani, hogy az adott helyzetben melyek az elsődleges tényezők, és melyeket lehet egyelőre figyelmen kívül hagyni, vagy valamilyen közös név alatt egyesíteni. A szerepeket pontosan, egyértelműen kell megnevezni, hogy világosan érthető eredményt kapjunk. Ez segít a résztvevőknek elkerülni, hogy a fogalmak szubjektív értésében elakadjanak. Munka közben néha szükségessé válik a szerepköröknek adott megnevezéseket pontosítani, vagy a helyességüket ellenőrizni.

3. lépés – A kiinduló nézőpont kiválasztása.

Minden helyzetet különböző nézőpontokból lehet tanulmányozni. Attól függően, hogy kinek a nézőpontjából tanulmányozzuk, a megoldás lehetséges útja is különbözhet. Nyilvánvaló gondolat annak a személynek a nézőpontját kiválasztani, aki érdekelt a helyzet megoldásában, kivéve ha éppen nem a megoldás a cél, hanem hogy a helyzetet más szemszögéből lássuk. Lehet történelmi nézőpontot is választani, akkor a szerepek a képben ugyanabban a sorrendben jelennek meg, ahogyan az életben megjelentek. Más változatok is lehetségesek.


4. lépés – A helyzet általános képének felépítése és diagnosztikája.

A kiválasztott kiinduló nézőponttal összhangban sorban kiválasztják a dráma összes szerepkörének képviselőjét, egyesével a szerepkörükbe avatják őket, és mindenki számára egy megfelelő helyet keresnek a térben. Ha a képet egy konkrét ember életszituációjának tanulmányozására építik, akkor ő maga választja ki az összes szerep képviselőjét a saját belső érzésére hagyatkozva, mindenkit a szerepkörébe avat, és a kép felépítéséhez megfelelő helyet mutat nekik a térben. Fontos, hogy az az ember, akit egy ilyen vagy olyan szerepkör nézőpontjának megjelenítésére felkérnek, szabadon egyetérthessen vagy elutasíthassa azt, önmagával összhangban. Ha a kérdező, kérdést feltevő szerepkörében egy embercsoport lép fel, akkor az adott szerepkör nézőpontját bármely résztvevő képviselheti, aki kifejezi az erre való hajlandóságát. Megtörténik a szerepbe avatás is: ha egy konkrét személy érdekében történik a munka, akkor a szerepkörbe avatást ő végzi. A kezeit a képviselő vállára helyezi, és a szemébe nézve ezt mondja: „Ebben a képben te ezt fogod képviselni”. Ha pedig a drámát az egész csoport érdekében tartják, akkor a résztvevők közül az egyik, aki ezt szabadon vállalja, végzi a szerepkörbe való avatást. A továbbiakban a Kérdező kézen fogja a képviselőt, és arra a helyre vezeti őt a térben, ami a belső érzékelése alapján helyes (megfelelő) az adott szerep számára. Ha a Kérdező szerepét egy egész csoport játssza, akkor minden képviselő önmaga választja ki magának a belső érzése alapján a megfelelő helyet. Általában a szerepek képviselői a munka során egyesével beszélnek és mozognak, a képben való megjelenésük sorrendjében. Azok, akik a dráma során kívülálló megfigyelők, a munkának ebben a szakaszában általában nem avatkoznak bele a történésekbe – kicsit később lehetőséget kapnak a megszólalásra. De mégis végig az intuitív drámával való munka során minden egyes résztvevő szabad akaratának a tisztelete legyen a domináns alapelv. Ha valaki a résztvevők közül azt érzi, hogy nem tud a munka általános szabályainak megfelelően fellépni, akkor a jogának meg kell maradni a „helytelen” időben és „helytelen” helyen való beavatkozásra. A munkát a Rendező (más néven Методик, nem tudok rá jó kifejezést ford.megj) ) tartja keretek között, ezt a szerepkört megint csak bármely résztvevő betöltheti, aki ismeri a módszert, és kész magára vállalni a felelősséget a résztvevők közös munkájának megszervezéséért. Néha a Rendező szerepkörében egyben egy csoport lép fel. Egy vagy néhány szerepkör megjelenése után a képviselők leírják (a megjelenés sorrendjében), hogyan érzik magukat a szerepük szemszögéből nézve, hogyan hatott rájuk más szerepkörök megjelenése, milyen viszonyuk van (vagy milyen nincsen) a többi szerepkörhöz. Eközben nem az a fontos, hogy mit gondolnak vagy tartanak a szerepkörükről, hogy a véleményük szerint hogyan „kellene lenni”, hanem hogy mindenki most és itt a szerepkörének megfelelő szempont szerint mit érzékel a többi adott szerepkör között. Az érzékelések lehetnek fizikai jellegűek, pl. meleg-hideg, nehézség-könnyűség, fájdalom és ehhez hasonlók egészében vagy a test egy meghatározott részében. Az érzékelések állhatnak kapcsolatban egy meghatározott hangulattal vagy érzéssel, mint az öröm, bánat, aktivitás, renyheség, magány, kötődés valaki máshoz, stb. Jelentős lehet valamilyen érzelmek vagy kapcsolódások hiánya is. Különös figyelmet lehet fordítani minden állapotváltozásra az adott helyen, és hogy kivel vagy mivel kapcsolatban változott meg ez az állapot. Ha valaki a szerepkörök képviselői közül rosszul érzi magát a helyén, vagy mozgásra van szüksége, akkor a megfelelő pillanatban (a Rendező utasítására) találhat egy kiegyensúlyozottabb helyet. Erre általában azután adnak lehetőséget, hogy meghallgatták a képviselők leírását minden nézőpontból, és a képben a szerepük megjelenése szerinti sorrendben mozognak. A kép és a diagnosztika felépítésének szakasza akkor ér véget, amikor minden szerep megtalálja a helyét a teljes képben. Néha a munka során világossá válik, hogy a helyzetben fontos szerepet játszik egy olyan tényező, amit korábban nem vettek észre, és ezért nem határozták meg, de a munka folytatásához szükséges azt láthatóvá (és ilyen módon érzékelhetővé) tenni.

5. lépés – A döntés keresése vagy a helyzetre ható tényezők harmonizálása.

Az intuitív drámának ebben a részében egyesével egyezségre jutnak a dráma szerepkörei egymás között úgy, hogy végül a dráma minden külön felvett szerepköre a harmónia állapotában legyen, és egyetértésben minden más szerepkörrel. Ez természetesen az ideális eset – nem mindig érik el az összes szerepkör harmonizálását, sőt néha nem is sikerül eljutni a harmonizáció fázisáig. Az okok különbözők lehetnek: ideiglenes korlátozások, melyek a dráma folyamán gyökeresen megváltoztatják a valódi helyzetértést, és egyszerűen a résztvevők szellemi, lelki és fizikai állapota ( pl. fáradtság). A munkát egy más időpontban lehet folytatni. A munkának ez a stádiuma lényegesen különbözik az előzőtől: mindeddig a legnagyobb figyelmet a kép terének látására és a belső önérzékelésre fordították. Most a hallásra, és a hallott dolgokra válaszként megjelenő belső reakcióra kell támaszkodni. Az a képviselő, aki a szerepe szerinti nézőpontból cselekedetre való aktív akarati impulzust érez, egy másik szerepkört talál, akivel kész párbeszédbe lépni. A két szerepkör között egy beszélgetés zajlik, melynek célja, hogy a szerepköröket egymáshoz való viszonyukban harmonikusan építsék fel. Olyan mondatokat keresnek, melyek a párbeszéd mindkét résztvevője számára a belső érzékelésük alapján harmonikusan hangzanak, és helyesnek azt a változatot lehet tartani, mellyel mindkettőnél mindenféle kétkedés eltűnik. Igaz, nem mindig sikerül az ideális döntést megtalálni, és meg kell állni a legkielégítőbb változatnál. Amikor az első szerep-páros kölcsönös egyetértésre jutott, akkor az aktív akarati impulzus hordozója (az aktív szerepkör képviselője) a belső megérzése alapján egy következő szerepkörhöz fordul párbeszédre. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg minden szerepkör egyetértésre nem jut egymással. A munka e lépcsőfokának az eredménye, hogy meghatározott sorrendű lépések történnek a megoldás útján, és harmonizáló mondatok, melyek megfogalmazásának a pontossága rendkívül fontos. A lépések sora és a harmonizáló mondatok az intuitív dráma olyan produktumai, melyekkel a Kérdező tovább fog dolgozni, természetesen ha a további munka mellett dönt – és itt is a szabad akarat princípiumának kell dominálnia. A megoldás lépés-sorának és a harmonizáló mondatoknak a keresése különböző lehet a dráma témájától függően.


6. lépés – A valós szituáció megoldása.

Abban a pillanatban, amikor a Kérdező elfoglalja a saját helyét a helyzet térbeli kivetítésében (eddig a pillanatig a dráma menetét kívülről figyelte, az ő szerepkörét egy képviselő játszotta), kezd elmosódni a határ a valós szituáció és a szituáció képe között. A Kérdező közvetlenül kezd el cselekedni – olyan lépéseket tesz meg, melyek a döntéshez vezetnek, megkeresi a harmonizáló mondatokat. E cselekedetek következményeképpen a továbbiakban elmosódik az idő és a tér, amiben a dráma zajlott. Ahogy nem jutnak el mindig a harmonizálás fázisába, ugyanígy nem jutnak el a helyzet valódi megoldásáig sem. Természetesen a helyzet valódi megoldása nem korlátozódik a Kérdező drámában való cselekedeteire – ezeknek a cselekedeteknek a döntő részét leggyakrabban a hétköznapi életben kell megtenni.7. lépés – Reflexió. Függetlenül attól, hogy melyik stádiumban fejezik be a drámával a munkát, a képviselőket mindig megszabadítják a szerepkörüktől. Ehhez egymást kézen fogva egy kört képeznek, és a Kérdező mindenkinek megköszöni a szerepkörök képviseletét, aztán elengedi őket. Hogy ne vigyék magukkal a dráma közben átélt érzéseket, el lehet képzelni, hogy tiszta víz mos le mindenkit, és elviszi azt, ami nem hozzá tartozik. A dráma reflexiója két célt teljesít: amikor a résztvevők a tudatukba emelik, és szóban többé-kevésbé világosan megfogalmazzák a munka során átélteket, akkor meg lehet győződni arról, hogy ezek a megélések nem maradnak a tudat alatt megemésztetlenül, ami a résztvevők életébe nyugtalanságot tudna vinni. Másik fontos feladat – megtartani a munka eredményeit. Az, ami lezajlott, az érzések ingatag szférájában történt, és ha a kapott tapasztalatokat nem öltöztetjük értő fogalmakba, akkor ennek a tapasztalatnak a sorsa a feledés lehet. Ezért is készítünk a drámáról hangfelvételt. Az ilyen reflexió alatt érdemes figyelmet fordítani úgy a munka tartalmi oldalára, min a folyamatra magára. A munka folyamatának megfigyelése segít távol tartani a keletkező illúziókat.A dráma eredményei, a „termése” ( a lépések sorozata és a harmonizáló gondolatok) sok esetben még további munkát igényel, hogy meg lehessen találni minden feltárt feladatra a konkrét gyakorlati módszereket. A kérdezőnek segítséget lehet nyújtani ebben a munkában, és ezt kísérő szakasznak lehet nevezni.