Oldal kiválasztása

10 pontból álló meditáció a jelenlegi helyzetünkről

Forrás: Otto Scharmer cikke a medium.com -ról, fordította Bubik Szabolcs és Emich Szabolcs

II. rész: A teremtés társadalmi grammatikája

Ahogy az ukrán nép elleni vakmerő támadások és bűncselekmények egyre szélesedtek és egyre brutálisabbá váltak, nehéz volt koncentrálni és folytatni ezt az elmélkedést a jelenlegi pillanatról. Amit látunk kibontakozni, az pontosan az eltávolodásnak – a pusztítás társadalmi mezejének – a masszív felerősödése, amiről az esszé első részében írtam. 

Az egyetlen kiút, amit találtam, a befelé vezető út volt (hogy egy nagyszerű podcastból kölcsönözzek, amelyre lejjebb még visszatérek): a személyes tapasztalataimon való elmélkedés.

Az esszé első részében a jelenlegi pillanatra az eltávolodás (absencing) lencséjén keresztül reflektáltam – egy olyan társadalmi mező lencséjén keresztül, amelyet a pusztítás nyelvtana alakít. A végeredmény a depresszió és a kétségbeesés széles körben osztott érzése. Ezt az érzést hatalmas mennyiségű adat támasztja alá. Ha nem vagy depressziós, akkor (valószínűleg) nem vagy érintett. Más szóval: ha nem tagadod teljesen, hogy mit teszünk kollektíven a bolygónkkal, egymással és önmagunkkal, akkor csakis depressziós lehetsz. Vagy felháborodott. Vagy mindkettő.

Ebben a részben arra kérem Önöket, hogy a jelenlegi helyzetet a feltörekvő jövőbeli lehetőségek lencséjén keresztül nézzék – egy olyan társadalmi mező lencséjén keresztül, amelyet a transzformatív közös alkotás nyelvtana alakít (lásd az 1. ábrát).

1. ábra: Kapcsolódás és Eltávolodás (presensing – absensing): (Forrás: Scharmer 2018)

5. Korunk legfontosabb és legkevésbé jól elmesélt története

Hadd kezdjem ezt a részt azzal, hogy összekötöm a jelenlegi pillanatunkat a saját testünkben megélt érzékeléssel. Az én esetemben két különböző érzésen keresztül kapcsolódom a disszonanciához: depresszió és lehetőség.

Először is, a depresszió. Az ukrajnai orosz invázió első napjaiban, mint mindenki más, én is gyötrődve figyeltem a kibontakozó híreket. Az elmém egy része azzal küzdött, hogy elfogadja azt, amit a szemem és az intellektusom világosan látott. Ez az élmény egyfajta déjà vu-t váltott ki. A testem emlékezett arra, hogy ezt az érzést már korábban is éreztem. A COVID kezdetén éreztem. Éreztem, amikor Trumpot elnökké választották (és bizonyos fokig az egész elnöksége alatt). Éreztem a 9/11 katasztrófájánál. Talán te is érezted, ezek közül valamelyik alkalommal, vagy máskor? Mostanra valószínűleg mindannyian ismerjük ezt a süllyedő érzést: úgy érezzük, mintha valaki kitépte volna a talajt a lábunk alól.

Ha megnézzük ezt az egész sorozatot – az események teljes sorát, amelyek az elmúlt néhány évtizedben kitépték alólunk a talajt – mit látunk? Mit tesznek ezek a tapasztalatok a létállapotunkkal? Az én esetemben elmerülök ezekben az eseményekben és rögzülök hozzájuk. Mintha kihúznának a saját testemből; tehetetlennek érzem magam, sőt néha egy kicsit bénának is. Egyszóval: depressziós leszek. Úgy érzem, elszakadtam a saját cselekvő-képességemtől. Azt hiszem, sokan közülünk ma pontosan így éreznek.

A kollektívan depressziós társadalom széles körben elterjedt jelenség, amelyet sokan felismernek, különösen a fiatalok és az érzékenyebbek közülünk. Ha ma 22 éves vagy, akkor egész életedet egy olyan világban élted le, amelyet a eltávolodással átitatott zavarok felerősödése alakít. Élettapasztalatod 9/11-gyel kezdődött, és onnantól kezdve a legtöbb ember számára a zavarok gyakorisága nem csökkent, hanem nőtt.

Ez az első érzés. Ezt hatalmas mennyiségű adat igazolja. Amikor azonban mélyebben belegondolok, rájövök, hogy nem ez a teljes történet. Igen, az emberek depressziósak. De a fizikai vagy érzelmi depresszió diagnózisa nem veszi figyelembe az emberi szellem cselekvőképességét, a jobb (magasabb vagy nagybetűs) Énünk cselekvőképességét, az egésznek egy szunnyadó tudatosságát, amelyet aktiválhatunk. Ahogyan Putyin vak volt a civil társadalom és a kollektív emberi cselekvés közös tudatosságával és cselekvőképességével szemben Ukrajnában, Oroszországban és szerte a világon, úgy a depresszió széles körben elterjedt érzésében mi is vakok vagyunk a legmagasabb jövőbeli lehetőségünkkel és cselekvőképességünkkel szemben.

Honnan jön ez a második érzés? A saját testemben, valószínűleg a szívemben keresném. De valójában a testem egész középső részét elfoglalja, és onnan sugárzik ki és felfelé. Ez a valódi lehetőség határozott érzése, amit már sokszor éreztem. Az egyik első alkalommal tinédzserként éreztem, amikor 100 000 másik emberrel együtt Németországban az atomerőművek ellen vonultam (akkoriban többek között az ellen a forgatókönyv ellen érveltünk, ami most Ukrajnában játszódik le: 1 millió évig bomló nukleáris hulladék, ami az energiarendszerünket sebezhetővé teszi a terrorizmussal és a háborúval szemben). Az 1970-es évek végén újra éreztem ezt, amikor ugyanez az atomenergia-ellenes mozgalom vezetett a németországi Zöld Párt megalapításához, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy Németország az első olyan nagy ipari nagyhatalom lett, amely 2022-ig kivonul az atomenergiából, 2030-ig pedig kivonul a szén felhasználásából.

Az 1980-as években a valós jövőbeli lehetőségeknek egy másik erős érzése ragadott meg, amikor a béke és a polgárjogi aktivisták Európa-szerte spontán módon, földrajzi határokon átnyúlóan “együttműködni” látszottak. 1989-ben hallgatói szervezőként együtt vezettem egy Békevizsgálatok a világ körül programot a neves békekutatóval, Johan Galtunggal. 12 országból 35 diákot vittünk egy kilenc hónapos globális tanulmányi útra, hogy egyetemi oktatóktól, a változás-vezetőktől és alulról jövő kezdeményezések aktivistáitól tanuljanak. Az utazás kelet-európai része során találkoztunk néhány ilyen aktivistával Kelet-Berlinben, Moszkvában és az észtországi Tartuban, néhány hónappal a berlini fal leomlása előtt. Utólag megdöbbentett, hogy úgy tűnt, hogy még az e mozgalmak frontvonalában álló emberek sem voltak tudatában annak, hogy milyen kollektív hatást fognak gyakorolni.

Rövid életem során eddig többször láttam a saját szememmel tektonikus elmozdulásokat: a berlini fal leomlását, amely gyakorlatilag véget vetett a hidegháborúnak; a Szovjetunió békés felbomlását; az apartheid végét Dél-Afrikában; az első afroamerikai elnököt az Egyesült Államokban. Láttam a tektonikus elmozdulás kezdetét a fiatalok által vezetett éghajlatvédelmi mozgalomban. George Floyd, Breonna Taylor és számtalan más személy meggyilkolása után pedig a Black Lives Matter mozgalom végre napvilágra hozta a rendszerszintű rasszizmust.

Mi magunk is részt vettünk néhány ilyen tektonikus változásban, az utcára vonultunk, hogy mozgósítsuk a változásokat. De még akkor is, amikor csupán szemtanúi vagyunk az aktivizmusnak és a változásnak, érezzük a jövőbeli lehetőségek mezejét, amely az embereket kollektív cselekvésre ösztönzi. Mégis, határozottan úgy érzem, hogy életünk legfontosabb tektonikus változása még hátravan. Alapvetőbb lesz, mint a korábbi elmozdulások, bármilyen drámaiak és életbevágóak is voltak azok. Ez a paradigma és a tudatosság mélyreható változása lesz abban, ahogyan egymáshoz, az anyatermészethez és önmagunkhoz viszonyulunk – és ahogyan átalakítjuk és újjáépítjük társadalmi intézményeinket a társadalmi és bolygószintű vészhelyzetekkel szemben.

Az én meggyőződésemet, hogy hatalmas átalakulás van folyamatban, sokan osztják világszerte. Minden nap érzem ezt, amikor együtt dolgozom az üzleti élet, a kormányzat és az ENSZ-hez hasonló multilaterális intézmények vezetőivel, valamint helyi közösségük alulról építkező aktivistáival.

Egy nemrégiben készült tanulmány szerint a G20-országokban (amelyek a világ népességének 60%-át és a világ GDP-jének 80%-át teszik ki) az emberek 74%-a támogatja gazdasági rendszerünk átalakítását, hogy jobban kezeljük korunk különböző bolygót érintő és társadalmi vészhelyzeteit. Négyből három! Ez az átalakulás már megtörtént? Többnyire nem. Megtörténhet? Abszolút. Megvannak az erőforrásaink. Megvannak a technológiák. Megvannak a törekvéseink. Mi hiányzik még? A mozgalom és az együttműködő vezetői módszerek lehetnek azok, amelyekkel ez most megvalósulhat.

Szóval, depresszió és a lehetőségek érzése. Ez az a két ellentétes érzés, amit a jelenlegi pillanatra hangolódva érzek: az ismétlődő zavarok déjà vu érzése, amelyek felerősítik a eltávolodás hangját, és ezzel egyidejűleg a jövőbeli lehetőség éles érzése, amelyet sokan éreznek, de nem tudnak mit kezdeni vele. Az első érzés jól ismert – naponta milliószor felerősítik és újra elmondják. A második érzés korunk egy fontosabb és nagyrészt elhallgatott történetének része. Ezt általában kiszorítja az első érzés zaja. Ez a második történet az az aranyfonal, amelyet a blog hátralévő részében követni fogok.

6. Öt történet a közelmúltbeli fejlődésről

Ha hátrébb lépünk a jelen pillanatból, ha nem csak az elmúlt két évtizedre, hanem az elmúlt két évszázadra koncentrálunk, mit látunk? Legalább öt kulcsfontosságú területen látunk mélyreható fejlődést az emberi fejlődésben:

Háború. Igen, a háborúk még mindig sújtják a bolygónkat és az embereket. De az igazság az, hogy jelentős előrelépést értünk el a háborúnak mint az államok közötti konfliktusok megoldásának elfogadható eszközének megszüntetése felé. Igen, voltak visszaesések és kivételek, mint például az ukrajnai, szíriai és afganisztáni fájdalmas események. És igen, a fegyveres konfliktusoknak vannak új formái (több az államon belüli, kevesebb az államközi, és egyre több a kiberalapú és hibrid). Mindazonáltal a béke fejlődése a bolygón a II. világháború vége óta tagadhatatlan (lásd a 2. ábrát).

Figure2: Worldwide battle deaths per 100.000 people (Source)

Dekolonizáció. Latin-Amerika, Ázsia és Afrika elmúlt két évszázadban lezajlott dekolonizációja az egyik legjelentősebb történelmi eredmény a feljegyzett történelemben. Igen, sok munka vár még ránk. A politikai dekolonizáció után a következő megoldandó problémák a gazdasági és kulturális dekolonizáció, valamint az “elme dekolonizációja” (Vandana Shiva), a gondolkodás dekolonizációja. De az előrelépés itt tagadhatatlan. Nézze meg ezt az animált térképet, amely az elmúlt 500 év pillanatképét mutatja.

Rabszolgaság és polgárjogok. A rabszolgaság és a jobbágyság világméretű eltörlése egy másik jelentős eredmény, bár az apartheid és a szegregáció megfelelő rendszereinek eltörlése még sok évet vett igénybe. És igen, valahányszor bizonyos területeken előrelépést tapasztaltunk, a visszahatás gyakran nem volt messze. És bár a strukturális erőszak, a rendszerszintű rasszizmus és a rabszolgasághoz hasonló körülmények továbbra is fennállnak, az, hogy történt előrelépés, tagadhatatlan.

Nők. A nők jogai, a női vezetés és a nem konform nemi identitástól eltérő nemek szabadsága további elképesztő előrelépést hozó területek. Köztudott, hogy a nők és lányok oktatásába való befektetés az egyik legjelentősebb előremozdító erő az éghajlati igazságosság és korunk legtöbb más kibontakozó kihívásának kezelésében.
A COVID-járvány idején ez a fejlődés némileg lelassult. A Világgazdasági Fórum 2021-es globális nemek közötti egyenlőségi szakadékról szóló jelentése szerint a nemek közötti egyenlőségi szakadék megszüntetéséhez már 136 évre lesz szükség a korábbi 100 éves becslés helyett. A tudatosságon alapuló rendszerváltás új mozgalmait azonban aránytalanul nagy arányban alakítják a női vezetők és azok, akik jobban megtestesítik a vezetés női, kapcsolati dimenzióját.

Szegénység. Az emberek szegénységből való kiemelésében is jelentős előrelépést értünk el – különösen Ázsiában, és különösen Kínában. Az ENSZ emberi fejlődésről szóló jelentése évről évre megragadja azt az általános tendenciát, hogy a 21. század első két évtizedében figyelemre méltó előrelépés történt a szélsőséges nélkülözések csökkentése terén. A szegénység azonban sok helyen továbbra is kihívást jelent, és a világnak szembe kell néznie az egyenlőtlenség új csapásával, amely új kihívásokat jelent mind a béke és a stabilitás, mind az emberi jólét szempontjából.

7. A teremtés társadalmi nyelvtana

Az elmúlt két évszázad az inspiráló emberi fejlődés eme öt fő történetének tanúja volt. Egyik sem történt küzdelem és kudarcok nélkül. Ennek ma is bőséges bizonyítékait látjuk. De nem fogadhatjuk el a kudarcokat annak bizonyítékaként, hogy a világ a süllyesztőbe kerül. Az eseményeket történelmi kontextusukba kell helyeznünk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak az elméletek ellentmondásmentesek. A valóság mindig tele van ellentmondásokkal. Történelmileg az eltávolodás esetei pont a korábbi fejlődésre adott reakcióként jelentkezhettek. Dr. Martin Luther King Jr. emlékeztetett bennünket a hosszú távú szemléletre, amikor rámutatott, hogy “az erkölcsi világegyetem íve hosszú, de az igazságosság felé hajlik”.

Ha ez igaz, akkor ez egy olyan természeti törvény, amelyre mindannyian támaszkodhatunk? Egyértelműen nem. A társadalomtudományoknak nincsenek olyan “törvényei”, mint a természettudományoknak. Ehelyett vannak invariánsok, amelyek csak bizonyos feltételek mellett érvényesek. Amikor azonban ezek a feltételek megváltoznak – és ami a legfontosabb, amikor az érintett emberek tudata változik -, akkor az emberi viselkedés és az azt leíró “szabályok” is megváltoznak. Röviden: a társadalomtudományokban a szabályok általában képlékenyebbek. Meghatározza őket az a társadalmi mező, amelyben az emberek tevékenykednek – pl. a teremtés vagy a pusztítás mezőjében?
A vezetés ebben a felfogásban egy rendszer azon képessége, hogy az adott helyzet vagy kihívás által megkövetelt módon képes az egyik típusú társadalmi mezőből (vagy társadalmi nyelvtanból) egy másikba átlépni. (A négy általános társadalmi mező közötti differenciáltabb megkülönböztetést lásd Scharmer 2018).

Ezt a nézetet a fenti öt történetre alkalmazva, mi volt az, ami az átalakulás ezen epizódjait mozgatta? Mi volt a hajtóerő? Úgy vélem, hogy e történetek mindegyikében ugyanazt az erőt vagy mechanizmust látjuk. Ezeket a változásokat polgári mozgalmak – békemozgalmak, felszabadítási mozgalmak, eltörlési mozgalmak, polgárjogi mozgalmak, nőmozgalmak és emberi fejlődési mozgalmak – konstellációja mozgatta, amelyek másokat is arra ösztönöztek, hogy csatlakozzanak az ügyhöz. E mozgalmak mindegyikét elkötelezett polgárok kis csoportjai indították el, akik így vagy úgy olyan támogató struktúrát hoztak létre maguk és mások számára, amely lehetővé tette számukra egy szándékos társadalmi mező kialakítását (példák: a Highlander Folk School, a Student Nonviolence Coordinating Committee és a NAACP az amerikai polgárjogi mozgalomban; vagy az egyházak a kelet-európai polgárjogi mozgalmakban a hidegháború idején). Ahogy az aktivistákat vonzották, képezték és módszerekkel és eszközökkel látták el, úgy nyertek vonzerőt, és vonzották a mozgalmaikhoz a korábbi szemlélődőket. Végül ezek a mozgalmak segítettek a társadalmaknak abban, hogy újragondolják és jobbá formálják magukat.

Más szóval, ezek a mozgalmak a valós lehetőségek egy másik mezejéhez, a még meg nem nyilvánult jövő megjelenítésének mezejéhez való érzékelt kapcsolatból működtek (lásd az 1. ábrát). Ezt éreztük milliók az utcákon az atomerőmű-ellenes, a zöld, a béke-, a női, a Black Lives Matter- és az éghajlatvédelmi mozgalmak idején. Ezek az érzett kapcsolatok nem különlegesek. Ezek tesznek minket emberré. Az emberi lények az egyetlen faj a Földön, amely képes újragondolni és átformálni a saját jövőjét. Újra tudjuk képzelni és meg tudjuk változtatni azokat a szabályokat, célokat és paradigmákat, amelyek civilizációs és társadalmi mintáinkat és formáinkat diktálják. E képesség ápolása és fejlesztése alapvető fontosságú a bolygó jövője – és az emberiség jövője – szempontjából.

De mi az, ami más embereket arra késztet, hogy csatlakozzanak, hogy átlépjék a küszöböt a cselekvés felé?

Sok évvel ezelőtt Zambiában AIDS-ellenes aktivistákkal tartottam egy workshopot. A körülbelül 30 fős csoportban volt néhány híres futballsztár és közéleti személyiség, de voltak köztük egyszerű emberek is. Mindegyiküket arra kértük, hogy meséljék el, (a) mikor tudatosult bennük először az AIDS-járvány, és (b) mikor váltak aktivistává, aki elkötelezte magát amellett, hogy tesz valamit ellene. Kivétel nélkül mindannyian ugyanazt a történetet mesélték el: Az aktivizmusra való áttérés akkor történt, amikor a családjuk vagy egy közeli barátjuk révén személyes kapcsolatot éreztek az üggyel. Más szóval: akkor történt, amikor olyan élményben volt részük, amely megérintette (és megnyitotta) a szívüket.

Az MIT programjainak egyik standard modulja, amelyet Ázsiából és a világ más részeiből érkező vezetőknek szervezek, arra kéri őket, hogy vegyenek részt egy klímaváltozás-szimulációs játékban, amelyben a klímatárgyalók szerepét játsszák, tudományos és valós adatok felhasználásával. A játékban, amikor egy ország vagy egy érdekelt fél csapata döntést hoz, azt egy modellbe táplálják be, amely aztán megmondja a döntéshozóknak, hogy ez a döntés hogyan fogja befolyásolni a bolygót 2050-re és 2100-ra. Egyetlen viselkedés sincs megírva. De itt van a minta, amit újra és újra megfigyeltem: Az 1. körben a vezetők döntései nagyrészt önérdekűek, és általában középtávon katasztrófához vezetnek (mivel nagyrészt a szokásos módon – azaz a jelenlegi úton – járnak el). A játék 2. fordulójában a legtöbb csapat radikálisabb döntéseket és megszorításokat hoz – de a pozitív hatás még mindig messze elmarad attól, amit a bolygó igényel. Ezután a résztvevőknek megmutatják, hogy a tengerszint emelkedése mit fog tenni azokkal a városokkal, amelyekben történetesen élnek. Ahogy ezek a vizuális képek kezdenek beivódni, és a résztvevők rájönnek, hogy sok tengerparti városuk víz alá kerül, nagyobb odaadással és sürgősséggel kezdenek foglalkozni a problémákkal. A többi szereplőhöz is fordulnak, hogy együttműködjenek és közösen kössenek megállapodásokat. A 3. vagy 4. fordulóra a játékosok együttes hatása már az 1,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedési cél felé mozdult el, amelyről az éghajlatkutatók szerint feltétlenül szükséges.

Más szóval, a csapat meg nem írt viselkedésének alakulása általában a 3. ábra felső felében feltérképezett utat követi: NEM LÁTJÁK a tetteiknek a bolygóra gyakorolt kollektív hatását (tagadás); NEM ÉRZIK a hatást, annak ellenére, hogy az adatokat tisztán látják maguk előtt (érzéketlenség); és NEM Cselekednek, annak ellenére, hogy ismerik a tényeket és már érzik a hatást (kollektív apátia).

A szimuláció visszajelzései rávilágítanak a játékosok vakfoltjaira. Viselkedésük azonban nagyrészt változatlan marad, amíg az eredmények nem válnak tapasztalhatóvá vagy személyessé. Az apátiából a cselekvésbe való átlépéshez az szükséges, hogy az érdekeltek elengedjék az ego-rendszer tudatosságát, és kialakítsák az egész ökoszisztéma közös tudatosságát. Ha ez megtörtént, gyors és határozott cselekvéshez vezet.

3. ábra: Két kapcsolati struktúra: Az elkülönülés és a kapcsolódás architektúrái

A strukturális különbség az eltávolodás (absencing) és a jelenlét (presensing) nyelvtana (és mezője) között az, hogy az előbbi az elkülönülés kognitív architektúráján alapul, míg az utóbbi a kapcsolódás kognitív architektúráján (lásd a 3. ábrát).

Az elkülönülés architektúrái három szinten testesítik meg a valóságtól való elszakadást: (1) a megismerés (az Én és a Világ közötti kapcsolat szakadása: tagadás), 

(2) a kapcsolat (az Én és a Másik közötti kapcsolat szakadása: másság), 

(3) és a cselekvés (az Én és az Én közötti kapcsolat szakadása: depresszió).

A kapcsolódás architektúrái átalakítják ezeket az állapotokat azáltal, hogy olyan tárolókat építenek, amelyek lehetővé teszik a mélyebb újrakapcsolódást a megismerés, a kapcsolat és a cselekvés szintjén. Más szóval, a kapcsolat átalakító és gyógyító architektúrái azon az elven alapulnak, hogy az elme és a világ nem különülnek el, hogy az én és a másik nem különülnek el, és hogy az én és az Én nem különülnek el. A tudatosság ezen területeinek ápolása fejleszti és elmélyíti tudományos, esztétikai és etikai-gyakorlati képességeinket és tudásunkat, és így körvonalazza egy 21. századi iskola alapvető tantervét.

Hogyan alakítjuk át tehát a rombolás és az eltávolodás társadalmi mezőit? Úgy, hogy az elkülönülés kognitív és társadalmi architektúráját a társadalom minden szektorában a kapcsolódás architektúrájával helyettesítjük.

Az eltávolodás mintáinak átalakításához meg kell erősítenünk és ápolnunk kell azt a képességet, hogy kapcsolódjunk és érezzük a rezonanciát minden alapvető kapcsolatunkban – egymással, a bolygónkkal és önmagunkkal -, majd ebből a közös kapcsolatból és rezonanciából kreatív cselekvést kell létrehoznunk.

8. A forma követi a tudatosságot

A kapcsolat e mélyebb mezőire való odafigyelés megköveteli, hogy szokásos megszokott tudatosságunkat (ego-rendszer tudatosság) kiterjesszük az ökoszisztémánkban lévő összes partner és lény nézeteire (ökoszisztéma tudatosság). Christiana Figueres, a 2015-ös történelmi jelentőségű párizsi klímaváltozási megállapodás fő tervezője és vezetője kétféle önérdek között tesz különbséget: önérdek kis ö-vel és Önérdek nagy Ö-vel. Az előbbi az egónk köré szerveződik. Az utóbbi az “egész” tudatossága köré szerveződik. Ezt nevezem én ökoszisztéma-tudatosságnak, és ezt nevezi Christiana Figueres az Önérdekből cselekvő érdekelteknek: olyan érdeknek, amely az Én-t az egymással, a Föld bolygóval és önmagunkkal való kapcsolatok mélyebb hálójának részeként látja.

Amit leírok, az egy olyan körülmény, amelyben “a forma követi a tudatosságot”. A figyelem számít. A tudatosságon alapuló rendszerváltás minden megközelítése azon az elven alapul, hogy bármely rendszerben a legkövetkezetesebb változtatási pont a tudatosság átalakítása. Ez nem a “gondolkodom, tehát vagyok”. Hanem inkább “mivel figyelmet fordítok rá [íly módon], ezért az kibontakozik [oly módon]”.

Amikor fiatal voltam, és elmentem egy autóbaleset mellett, emlékszem, hogy megkönnyebbültem, ha a mentők már a helyszínen voltak. Tudtam, hogy ha nem voltak ott, akkor az én felelősségem lesz segíteni. De ez a felelősségérzet nyugtalanná és tehetetlenné tett. Nem tudtam volna, mit tegyek. Később úgy döntöttem, hogy ezen változtatok. Miután visszautasítottam a kötelező katonai szolgálatot Németországban, azt a lehetőséget kaptam, hogy helyette szociális szolgálatot teljesítsek. A Német Vöröskeresztet választottam. Másfél éven át a sürgősségi orvosok segítése volt a feladatom. Ez idő alatt elég sok szörnyű balesetet láttam. De meglepetésemre (és némi orvosi segítségnyújtási képzéssel) megtanultam legyőzni a tehetetlenség és a bénultság érzését. Az élet-halál szituációkban megtanultam lelassítani és a feladatokra koncentrálni. Megtanultam kikapcsolni a bámészkodók zavaró hangjait, és arra figyelni, amit tenni kell. Ez az élmény szinte mindent megváltoztatott bennem. Megtanított arra, hogy amikor egy problémával szembesülsz, van választásod. Elfordulhatsz tőle, vagy felé fordulhatsz. Ez a választás, ez a finom belső gesztus aktiválja vagy a eltávolodás mezejét, vagy a jelenlét mezejét. Az eltávolodás az elme, a szív és az akarat befagyasztása. A jelenlét az elme, a szív és az akarat megnyílása, amikor a zavarral nézel szembe (1. ábra).

Ezt a leckét a Vöröskereszttől tanultam. A figyelmem számít. Amikor elkezdtem arra összpontosítani, ami az enyém, az egész szociális-érzelmi mező eltolódott.

III. rész: Cselekvőképességünk aktiválása

A párizsi megállapodás sikerére reflektálva Christiana Figueres azt mondta, hogy Thich Nhat Hanh (1926-2022) vietnami zen mester és békeaktivista tanításai és gyakorlatai segítettek neki a megállapodás létrejöttét eredményező együttműködő diplomáciában. Különösen a mély hallgatás gyakorlatát említi és Nhat Hanh tanításait arról, hogy minden lény kapcsolatban van egymással.

Amikor a háborúellenes, dekolonizációs, polgárjogi, nőjogi és szegénységellenes mozgalmak aktivizálták a kollektív cselekvőképességüket, akkor tágra nyitott elmével és szívvel fordultak ezen témák felé. Ahogy kollégám, Antoinette Klatzky mondta: Ha tágra nyitott elmével látunk, akkor ez a látás magában hordozza az érzékelés magvait. Ha nyitott elmével és szívvel érzékelsz, akkor az érzékelés a cselekvés magvait rejti magában.

Hogyan építhetjük ki ezeket a mélyebb tanulási infrastruktúrákat, amelyek támogatják a tudatosságnak az ego-ról az ökológiai tudatosságra való átállását olyan mértékben, amilyenre az évszázad kihívásai és az átalakulás évtizede szükségessé teszik?

9. Egy új civilizáció születése

Az itt tárgyalt változások történeteinek mindegyike megmutatja, hogy mi minden lehetséges. A felbomlás pillanatát éljük, amikor egy civilizáció haldoklik, és egy másik kezd megszületni. Ez az új civilizáció korunk három nagy szakadékának áthidalásán alapul: az ökológiai, a társadalmi és a spirituális szakadékon.

A 4. ábra grafikusan ábrázolja jelenlegi helyzetünket: lényegében a szakadékba nézünk. Az ökológiai szakadék az éghajlattal és a biológiai sokféleséggel kapcsolatos bolygónk vészhelyzetének a terméke. A társadalmi szakadék a társadalmi rendszereink összeomlásának terméke: az egyenlőtlenségtől és a polarizációtól kezdve az ukrajnai, szíriai, szudáni, mianmari és sok más helyen történt atrocitásokig – beleértve egy teljes atomháború nagyon is valós veszélyét. A spirituális szakadék tükrözi a kreativitás és cselekvőképesség belső forrásaitól való növekvő elszakadásunkat, és az ebből fakadó depressziót és szorongást, különösen a fiatalabbak körében.

4. ábra: Szembenézés a szakadékkal, amelyet a szétszakadás kora teremtett: (Kelvy Bird rajza, Forrás: Scharmer 2018)

Mit látunk, amikor belenézünk a mélység e három arcába? Magunkat látjuk. Azt látjuk, hogy mi, az emberiség vagyunk azok, akik a pusztítás minden formáját létrehozzuk. Senki más. Ez a mi korunk – az antropocén kor – jellegzetessége. Ezeket az eredményeket mi hozzuk létre, amikor az eltávolodás romboló mezejéről működünk. Felismerhetjük, hogy a mélységen kívüli problémák a belső problémák tükörképei.

Hogyan tudjuk tehát véghezvinni azt a példátlan civilizációs változást, amelyet ez a bolygószintű vészhelyzet megkövetel? Nos, ezt természetesen senki sem tudja. De van egy tippem. Nem a Nagy Pénz, a Nagy Technológia vagy a Nagy Kormány intézkedései révén (bár mindháromra szükségünk van, nagybetűs P, T vagy K nélkül). És nem is az emberek megijesztésével (amit a hagyományos környezetvédelmi mozgalom tett). Nem az emberek hibáztatásával és megszégyenítésével (amire az egyszempontú társadalmi mozgalmak hajlamosak). Mindezeknek a csoportoknak és cselekvési formáknak részei kell, hogy legyenek a keveréknek, egy átfogó stratégia elemeiként. De a lényeg a következő: ha még több ugyanolyat csinálunk, azzal nem jutunk el a következő szintre. Valami másra van szükség. Amire szükségünk van ahhoz, hogy mélyen új civilizációs formákat hozzunk létre, az nem a múltból való lökdösődés, hanem a jövőből jövő húzás.

Kicsiben kezdjük. A “kicsiben kezdeni” alatt azt értem, hogy kis körökben és közösségekben kell kezdeni, mind helyben, mind digitálisan összekapcsolódva, amelyek a közös helyzetfelismerés és a jövőre vonatkozó közös szándék köré csoportosulnak – egy olyan jövő köré, amely különbözik a múlttól. E kezdeményezések és közösségek egy része alulról építkezik. Némelyik egy vagy több intézményen belül működik. De mindegyiküknek van egy közös fő jellemzője: az a vágy, hogy a jelenleg uralkodó társadalmi rombolás mezejét másfajta működési módok gyakorlása révén átalakítsák. Ezek a jövőhöz kötődő közösségek a teremtés társadalmi nyelvtanát és mezejét valósítják meg.

Az ökológiai, társadalmi és spirituális szakadékok áthidalása. Ha valamit megtanultunk a társadalmi válságokkal való szembenézés elmúlt évszázadában, az a következő: egyetlen probléma sem létezik elszigetelten a többitől. Nem lehet az ökológiai vészhelyzetét kezelni anélkül, hogy a társadalmi igazságosságra ne összpontosítanánk. És fordítva. És egyiket sem tudjuk megtenni akkor, ha nem a spirituális szakadék áthidalására alapozzuk őket.

Ha megnézzük a társadalom és a kultúra nagy változásait az elmúlt 60 év során, mit mond nekünk a környezeti, szociális és tudati mozgalmak fejlődése? Hajlamosak voltak külön fejlődni. De ami ma történelmileg új – és ami reményt ad nekem -, hogy az átalakulás ökológiai, társadalmi és spirituális aspektusainak integrálása széles körben osztott intuíció, különösen a fiatalok körében.

A mozgalom hálójának szövése. Miért vagyok biztos abban, hogy a szakadékok áthidalására irányuló új bolygószintű mozgalom korai szakaszában vagyunk? Mert én már láttam. Éreztem. Az elmúlt években számtalan helyen megéreztem. Az egyik ilyen hely az u.lab, a MITx online akciótanulási laboratóriuma, amely több mint 200 000 résztvevő számára segített ilyen jellegű utazásokat. Emellett több ezer csapatkezdeményezést támogattunk olyan módszerekkel, eszközökkel és terekkel, amelyek segítik őket a kapcsolatteremtésben és az együttműködésben – beleértve az ENSZ összes ENSZ-szervezetének vezetőiből álló, 25 országban működő országcsoportokat (SDG Leadership Labs). Ez nem csak egy ötlet, hanem a közösen alkotó kapcsolatok megtestesült hálózata, amely folyamatosan növekszik. Ez egy bolygószintű ökoszisztémában testesül meg, társalkotó csoportokkal, csapatokkal és kezdeményezésekkel.

Honnan fog tehát az az átalakító változás jönni, amelyet ez az évtized és ez az évszázad követel? Egy olyan mozgalomból, amely “mindenhonnan” (ahogyan a környezetvédő és vállalkozó Paul Hawken fogalmazott nemrégiben) kialakul, működik és együttműködik.

Ez egy olyan mozgalom lesz, amelyet az az intuíció inspirál, hogy az ökológiai, társadalmi és spirituális megosztottság nem három probléma; ez csak három kifejeződése egy és ugyanazon problémának: egy olyan közös társadalmi mező és nyelvtan hiánya, amelyhez mindannyian hozzáférhetünk és amelyből kiindulva működhetünk.

Tudatváltás. Hol történik a három – ökológiai, társadalmi, spirituális – határterület integrációja? Mindannyiunkban megtörténik, mind személyes, mind kollektív cselekvőképességünkben. Egy nemrégiben tartott GAIA ülésen Dr. Noel Nannup, egy aboriginal Noongar elder mutatott rá erre. Azt mondta:

“Mindössze annyit kell tennünk, hogy rendelkezzünk a jövőbe vezető út egy darabjával, amely a miénk; és ezt csiszoljuk, csiszoljuk, és elhelyezzük azon az úton, amelyet építünk; és természetesen, ahogy építjük ezt az utat, az megváltoztat minket, mint az út építőit, és ez alakítja a célt is, ahová tartunk.”

Ezekkel a szavakkal Dr. Nannup egy különösen fontos tanítást közvetít: mindannyiunknak arra van szüksége, hogy figyelmünket és szándékunkat arra irányítsuk, ami a miénk, amit nekem kell tennem. Ha valamit megtanultunk a múltbeli mozgalmi és változással kapcsolatos munkából, az talán ez: amíg a változásról úgy gondolkodunk, mint olyan cselekvésekről, amelyeket más embereknek kell más helyeken végrehajtaniuk, addig nem jutunk sehová. Olyan keretekre van szükség, amelyek mindannyiunkat a saját jövőnk ügynökeiként helyeznek a középpontba, mind egyénileg, mind közösen.

Míg a 20. század második felét két ellentétes társadalmi-gazdasági rendszer és a hozzájuk tartozó ideológiák – a kapitalizmus és a szocializmus – közötti konfliktus alakította, addig a 21. században egy másfajta polaritást látunk. A törésvonal már nem két ellentétes társadalmi rendszer között húzódik. Ma a törésvonal mindannyiunk tudatán keresztül húzódik. A 21. századi politika legfontosabb törésvonala az én és a rendszer közötti törésvonal.

Az 1. és 3. ábra vizuális nyelvén: korunk legkritikusabb törésvonala az ábrák függőleges dimenzióján halad át, a világhoz, másokhoz és önmagunkhoz való viszony különböző minőségeit ábrázolva, a jelenlét vagy a elkülönülés alapján. Ez a vertikális műveltség napjaink legfontosabb fejlődési képessége. Nézze meg például, hogy az ukrán Volodymyr Zelenszky milyen ügyesen használja ki személyes tapasztalatait és a közönség átélésének képességét, hogy kapcsolatot teremtsen népével, hogy ellenállásra ösztönözzön, és hogy olyan módon szólítsa meg Oroszország, Európa és Amerika polgárait, amely nem démonizálja a szemben álló erőket, hanem a mindenkiben lévő közös emberséget szólítja meg.

CASA: A valódi szuperhatalom aktiválása. Ha valamit megtanultunk az olyan bomlasztó kihívásokra adott válaszainkból, mint a COVID-járvány, George Floyd és Breonna Taylor meggyilkolása és Putyin ukrajnai inváziója, akkor az talán ez: korunk valódi szuperhatalma nem az, amelyik Washingtonban ül; az sem az, amelyik Pekingben ül; és az sem, amelyik a Kremlben ül. Korunk igazi szuperhatalma a kollektív cselekvés, amely az egészről való közös tudatosságból (CASA) fakad. A Casa a latin nyelvekben házat vagy otthont jelent. A CASA-típusú kollektív cselekvésre való képességünket kell fejlesztenünk, hogy megvédjük és megújítsuk házunkat és otthonunkat: földünket, közösségünket és bolygónk ökoszociális-kulturális ökoszisztémáit.

Az 5. ábrán látható módon a CASA a három hagyományos kormányzási mechanizmus (kormányzat, piacok, érdekelt felek lobbizása) mellett egy negyedik típusú kormányzási mechanizmusnak tekinthető. A CASA-típusú kollektív cselekvések megjelenését a kormányzás 4.0 típusának és a mai társadalom egyik legjelentősebb fejleményének tartom. Helyi szinten már számos formában léteznek példák a CASA-ra. Például a CSA-kban (Közösség által támogatott mezőgazdaság). Ez a természeti vagy egyéb katasztrófákra adott válaszlépések során is elő szokott fordulni. Ez akkor is megjelenik, amikor a közösségek a zavarokkal szembesülve spontán módon összehangolják cselekedeteiket a helyzet egészének közös tudatosítása körül. ahogyan azt Ukrajnában, de a szomszédos országokban is láthatjuk, amelyek 3 millió embert fogadnak be, akik az elmúlt napokban menekültek el Ukrajnából. Sőt ez időnként a világpolitika színpadán is megjelenik, leginkább akkor, amikor a világ 2015-ben összefogott a párizsi megállapodás és a fenntartható fejlődési célok (SDG-k) körül. Ha a Párizsi Megállapodás tudatossággal (és CASA-val) kapcsolatos háttértörténetére kíváncsi, kattintson a blog végén található podcast linkre.

5. ábra: A rendszerek evolúciójának négy szakasza, négy operációs rendszer (Scharmer 2018 alapján)

Az 5. ábra a társadalmi nyelvtanok négy típusát és működési módját mutatja be. Míg napjainkban a 2.0-ról a 3.0-ra való lassú áttérés a fő hangsúly, a fő átalakulási kihívás az, hogy hogyan lehet a 4.0 működési módok felé haladni. Újra és újra azt látjuk, hogy az intézmények és a társadalmak a 4.0 kihívásokra (a bolygónk és a társadalom vészhelyzeteire) 1.0, 2.0 (és esetenként 3.0) mechanizmusokkal válaszolnak. Ez azonban nem működik, mert – Einsteint idézve – nem tudjuk megoldani a kihívásainkat ugyanazzal a működési móddal, amely létrehozta azokat.

Van-e általános társadalmi támogatás az országokban a 4.0 társadalom felé való elmozduláshoz? Úgy gondolom, hogy ez a támogatás ma már sok helyen gyorsan növekszik. A közelmúltban például Gabriel Boric (Chile) elsöprő győzelmet aratott egy olyan programmal, amely az ökológiai, társadalmi és kulturális szakadékok áthidalásán alapult, amelyeket a neoliberalizmus és a Pinochet-rezsim okozott az országnak közel 50 éven keresztül. Az alábbi két képen Boric elnök az elnöki eskütétel napján látható, amint az őslakos hagyományok tiszteletét és áldását adja egy szertartás keretében.

Gabriel Boric elnök beiktatásának napján az őslakos hagyományok áldását kapta, sokszínűséget, befogadást és a természettel való harmóniát javasolva kormánya számára.

Gabriel Boric csak egy példa. A G20-országokban a társadalmi és gazdasági rendszereink átalakítását támogató 74%-os arány azonban azt mutatja, hogy nem lehet alábecsülni a világban ma meglévő mélyreható változások lehetőségét.

10. Mit tehetünk most? Új tanulási infrastruktúrák kiépítése

Az esszé 1. részében az eltávolodás – a rombolás társadalmi nyelvtana – szemszögéből vizsgáltuk a ma zajló eseményeket. Ebben a második részben a jelenlét – a társalkotás társadalmi nyelvtana – szemszögéből vizsgáljuk. Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két szemlélet és társadalmi terület?

Érdekes módon dialektikusan összefonódnak. Személyesen, intézményrendszereinkben és társadalomként gyakran megrekedünk közöttük. Az élet, a vezetés és a társadalmi változások ezen a törékeny, köztes területen mozognak. A dolgok szinte bármelyik irányba elmozdulhatnak bármelyik pillanatban. Úgy tűnik, hogy ez a törékenység a jelenlegi pillanatunk egyik fő jellemzője.

Nem próbáltam itt optimista képet festeni. Nem hiszem, hogy ma erre lenne szükség. Senkinek sincs szüksége arra, hogy egy olyan dolgot, amely a katasztrófa felé halad, felvidítóan szépítsünk. Amire ma szükség van, az a radikális realizmus – amely képes elfogadni a jelenlét és az eltávolodás valóságát egyaránt. A radikális realizmus célja, hogy a valósághoz a jelenlegi és a gyökérszinten kapcsolódjon: annak szintjén, ami van, és annak szintjén, ami ki akar alakulni. A radikális realizmus kimondja azt, amit a legtöbb ember már tud: az út előre nem lesz könnyű. Sok további zavar jön még. De ami a legfontosabb, hogy a jövő nem ezektől a külső zavaroktól függ. Ehelyett attól a belső helytől függ, ahonnan reagálunk.

Napjaink legsürgetőbb kihívásai közül soknak a sorsa azon múlik, hogy miként lehet a kollektív eltávolodási mintákkal szembeszállni és azokat átalakítani. A három vakfolt – nem látni, nem érezni, nem cselekedni – megvilágítása néhány kritikus támpontot kínál a beavatkozáshoz. A legfontosabb azonban az, hogy az eltávolodás (vagy a gonoszság) megnyilvánulását ne ellenségként tekintsük. Ehelyett az eltávolodás minden cselekedetét úgy kell felfognunk, mint rosszul sikerült kreatív energiát – olyan kreatív energiát, amely kudarcot vallott, és ezért a másik irányba, a pusztítás útjára lépett. Minden rombolás és az eltávolodás minden cselekedete olyan energia megnyilvánulása, amely képtelen volt megvalósítani teremtő potenciálját. Ahhoz, hogy ezt az energiát bevonjuk és átalakítsuk, először meg kell találnunk ezt a helyet önmagunkban.

Ebből a szempontból világos, hogy Ukrajnában csak egy út vezethet előre: a diplomácia. Minél hamarabb, annál jobb. Minél tovább tart, annál több kollektív pusztítást, brutalizációt és kollektív traumát fog okozni mindenkinek. Az intelligens, együttműködő diplomáciának hidat kell kínálnia azoknak, akik megrekedtek a távollét mezején, és olyan megoldásokat kell kínálnia, amelyek túlmutatnak a jelenleg uralkodó gondolkodást meghatározó bináris logikán.

Ez visszavezet engem a mi cselekőképességünkhöz, és ahhoz, hogy mindannyian közvetlenül részt vehetünk a történelem ívének a társadalmi igazságosság, a bolygó gyógyulása és az emberi virágzás irányába történő meghajlításában. Ehhez új társadalmi tanulási infrastruktúrákra van szükségünk, amelyek segítségével a jövő számtalan, a világban már ma is létező magvető kezdeményezését fejleszthetjük és összekapcsolhatjuk. Nem hagyhatjuk, hogy kiszorítsa őket a szuper-erősített abszolút elnyomó gépezet, amely zajt pumpál az elménkbe és pusztítást az ökoszisztémákba. Hol vagy te aktivista, a kapcsolat (és nem az elkülönülés) architektúráját elősegítő konténerek építésében? Hol hozod létre és tartod fenn ezeket a tanulási infrastruktúrákat magad, a csapatod és a kezdeményezések számára, amelyekben részt veszel?

A társadalmi tanulási infrastruktúrák ilyen küldetéskritikus létrehozásának támogatása érdekében a Presencing Institute kezdeményezést indít az átalakuláshoz szükséges módszerekhez, eszközökhöz és terekhez való hozzáférés demokratizálásához szükséges cselekvési tanulási terek prototípusának kialakítására és méretnövelésére. A cél a következő:

  • Ingyenes és megismételhető tanulási és innovációs platform a radikális megújuláshoz: módszerek, eszközök és terek
  • Élő példák és intézmények élénk ökoszisztémája, amelyek megtestesítik és kiépítik a radikális megújulás kapacitását az élelmiszer, a tanulás, az egészség, a jólét, az üzlet, a pénzügy, a technológia, a vezetés és a kormányzás területén.
  • A radikális változások milliói közötti kapcsolatok élő mezője, amely a regeneratív jövő lehetőségéből kiindulva működik, és másokat is arra ösztönöz, hogy aktivizálják a cselekvőképességüket.
  • A kutatási eredményeken alapuló növekvő bizalom abban, hogy a regeneratív jövő elérhető, és már most lehetséges.

Ha csatlakozni szeretnél ehhez az erőfeszítéshez, kérjük, vedd fel a neved a levelezőlistára itt!

Ezzel elérkeztünk a végéhez – vagyis a kezdethez. Azzal kezdtük, hogy odafigyeltünk azokra az ellentmondásos érzésekre, amelyeket ebben a pillanatban a testünkben érzünk. Két különböző társadalmi nyelvtan felfedezése során megtanultuk, hogy a jövő nem csak attól függ, hogy mások mit tesznek. A jövő ezen a bolygón mindannyiunktól és attól a képességünktől függ, hogy a figyelmet és a szándékot az egész szintjén tudjuk újra összehangolni. Ahogy Dr. Nannup emlékeztetett bennünket: “Mindössze annyit kell tennünk, hogy legyen egy darabkánk a jövő felé vezető útból, ami a miénk; és azt csiszoljuk és csiszoljuk…”.

A jövő felé vezető út közös birtoklása és megteremtése nagyon személyes kapcsolatba hoz minket a bolygónkkal és a közös jövőnkkel. Úgy gondolok erre a jövőre, mint egy sor magra. Ezek a magok már léteznek. De ami még nem létezik, az a talaj – a társadalmi talaj -, amely nélkül a magok nem tudnak kifejlődni. Mi teremti meg ezt a termékeny talajt? Az a közös képességünk, hogy a figyelem sugarát visszahajlítsuk magunkra. Ez az a képességünk, hogy meglássuk és felismerjük saját árnyékainkat a mélységben, amellyel szembenézünk, és – ha képesek vagyunk a tekintetünket stabilan tartani – átalakítsuk ezt az árnyékot, hogy egy másik tudatossági szférához kapcsolódjon, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a felemelkedni akaró jövő számára hordozóként szolgáljunk.

———–

Podcast beszélgetés – Christiana Figueres: The Way Out Is In

Példák a tudatosság alapú rendszer változásra: Report

Otto egyéb cikkei: homepage

Köszönöm kollégáimnak, Kelvy Birdnek az elmélkedés nyitó képét, valamint Becky Buellnek, Antoinette Klatzky-nak, Eva Pomeroy-nak, Maria Daniel Brasnak, Priya Mahtaninak és Rachel Hentschnek a tervezethez fűzött hasznos megjegyzéseiket és szerkesztésüket.