Oldal kiválasztása

10 pontból álló meditáció a jelenlegi helyzetünkről

Forrás: Otto Scharmer cikke a medium.com -ról, fordította Bubik Szabolcs és Emich Szabolcs

I. rész: A pusztítás társadalmi grammatikája

Ebben a bejegyzésben arra hívlak, hogy csatlakozz egy meditatív utazásra a jelen történéseiben. Putyin ukrajnai háborújával kezdjük, kibontunk néhány mélyebb rendszerszintű erőt, megvizsgáljuk az egymással szemben álló társadalmi mezők kialakulóban lévő tájképét, és azzal zárjuk, ami a 21. század politikájának újonnan kialakuló szuperhatalma lehet: a képességünkkel, hogy az egész közös tudatából kiindulva kollektív cselekvést aktiváljunk.

1. A küszöb átlépése

“A világ már soha nem lesz ugyanaz.” Tom Friedman, a New York Times kolumnistája szerint ez a hét legveszélyesebb szó az újságírásban. Nemcsak Friedman használta e szavakat arra, hogy értelmet adjon a jelen pillanatnak. Sokan közülünk ugyanezt teszik. Putyin ukrajnai invázióját február 24-e óta valós időben figyelve a legtöbben úgy érezzük, hogy megrekedtünk és megbénultunk az előttünk kibontakozó szörnyűségek miatt.

Úgy tűnik, mintha átlépnénk egy küszöböt egy új korszakba. Ezt az új időszakot az 1989-ben véget ért hidegháborús korszakhoz hasonlítják. Egyesek szerint Vlagyimir Putyin legalább 30 évvel próbálja visszaforgatni az idő kerekét, hogy Oroszországot “újra naggyá” tegye. Én azonban úgy vélem, hogy ma egészen más helyzetben vagyunk. A hidegháború két ellentétes társadalmi és gazdasági rendszer konfliktusa volt, amely egy közös katonai logikán alapult, amelyet a szakértők kölcsönösen biztosított pusztításnak neveznek – vagy MAD-nek (Mutually Assured Destruction), ami meglehetősen találó rövidítés. A MAD “operációs rendszer” azért működött, mert egy közös logikára támaszkodott. Közös feltételezéseken és a geopolitikai szakadék mindkét oldalán közös valóságérzékelésen alapult.

Mára azonban ez a közös logika és valóságérzék megtört. Ezt számos országban látjuk, beleértve – fájdalmas módon – az Egyesült Államokat is. Itt a demokratikus folyamat alapjainak erózióját látjuk, amint azt a legutóbbi választásokon is láthattuk. Az említett választás óta van egy pártunk, amely még mindig tagadja a 2020-as választási eredmények legitimitását, miközben aktívan részt vesz a szavazók elnyomásában (27 állam több mint 250 törvényjavaslatot terjesztett elő a szavazást korlátozó rendelkezésekkel, mióta Trump 2020-ban veszített). Ha ehhez hozzávesszük a Facebook/Meta algoritmus gépezetét, amely támogatja a felháborodás, a düh, a félretájékoztatás és a félelem tömeges gyártását, akkor láthatjuk, hogy ez a polarizáció és széttagoltság miért egyenlő a demokrácia alapjai elleni támadással. A társadalmak azon képessége, hogy teret biztosítsanak az összetett társadalmi kérdések értelmezésére és különböző nézőpontokból történő elemzésére, a legtöbb országban támadás alatt áll és foszlik szerteszét.

2. Putyin vakfoltja

Miután Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krímet, Angela Merkel, Németország akkori kancellárja beszélt Putyin elnökkel, és jelentette Obama elnöknek, hogy szerinte Putyin úr elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Szerinte “egy másik világban” él. A széttöredezettség, elszigeteltség és elkülönülés gondolkodásmódja sehol sem jelenik meg szemléletesebben, mint a közelmúltban készült képeken, amelyeken Putyin egyedül ül egy hatalmas asztal egyik végén, csapata (vagy alkalmanként egy államfő) pedig a másik végén.

Ez az elszigeteltség (a csapatától, a másképp gondolkodó emberektől és végső soron a valóságtól) nyilvánvalóan ellentmondásban van napjaink valós kihívásainak egyre változékonyabb összetettségével. Még ha Putyin, a világtörténelem egyik legerősebb hadseregének főparancsnoka egy ideig még minden katonai csatát meg is nyerhet, úgy tűnik, hogy ez a valóságtól való elszakadás – vagyis saját vakfoltjainak valósága – már elvetette bukásának magvait. Úgy tűnik, hogy vakfoltjai a civil társadalom ereje és a közös tudatosságból fakadó kollektív cselekvés ereje.

A civil társadalom ereje az ukrán emberek bátorságában és elszántságában mutatkozik meg – nem csak a katonákéban, hanem mindenkiében. Az egész lakosság minden mást félredobott, hogy együttműködjön a kollektív védelemben és a túlélésben oly módon, ami szinte mindenkit megérint és inspirál. Putyint és az orosz hadsereget nyilvánvalóan meglepte ez a kollektív elszántság. A második meglepetésük az oroszországi reakció volt. A civil társadalom ott is megmutatta magát a háborúellenes tüntetések formájában Oroszország több mint 1000 városában; 7000 orosz tudós írt alá nyílt levelet a háború ellen néhány nappal az invázió kezdete után. Az elégedetlenségnek ezek a látható jelei egyelőre nem tömegesek. De fontos kezdetet jelentenek, amely gyorsan valami sokkal szélesebbé és mélyebbé nőheti ki magát Oroszország-szerte, még akkor is, ha az orosz propaganda és az elnyomás egyre keményebben elfojt minden tiltakozást.

Február 24-én este, azon a napon, amikor az orosz hadsereg megszállta Ukrajnát, Brüsszelben ülésezett az Európai Tanács, amely az uniós országok 27 államfőjét tömöríti. Az ülés befejezésekor történelmi jelentőségű döntéseket és szankciókat jelentettek be: szankciókat Oroszország pénzügyi, energetikai és közlekedési ágazatai ellen; beutazási tilalmat és vagyonbefagyasztást kulcsfontosságú személyek és oligarchák számára; valamint közvetlen katonai támogatást egy nem uniós országnak. Külpolitikai kérdésekben az Európai Tanácsnak egyhangúlag kell megállapodnia, mielőtt lépéseket tesz, és ezért hírhedt arról, hogy gyakran NEM cselekszik. Mi történt, ami ilyen történelmi jelentőségű és egyhangú döntéseket eredményezett? Miért volt aznap este és a következő héten az EU tagjai között ilyen erős egyetértés?

Még nem ismerjük a teljes történetet, de úgy tűnik, hogy két jelentős lehetővé tevő tényező van: (a) az orosz invázió brutalitásának látványa, és (b) az uniós vezetők és Zelenszkij elnök közötti közvetlen beszélgetés a kijevi bunkeréből, amelyben Zelenszkij elnök azt mondta kollégáinak, hogy lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor élve látják. Ezek az események elősegítették az EU vezetőinek ébredését: rájöttek, hogy ők nagyon is a probléma részei, hogy az orosz gáz és olaj vásárlásával Putyin háborúját finanszírozzák, és hogy a jövőben egészen másképp kell cselekedniük.

Ezt a jelenséget, amikor a vezetők egy csoportja a helyzet egészének közös látásmódjából és közös tudatosságából kiindulva kezd cselekedni – ahelyett, hogy elvont és szűken meghatározott nemzeti menetrendek sokaságából indulna ki -, én úgy nevezem, hogy közös tudatosságból kiinduló kollektív cselekvés (CASA – Collective Action from Shared Awareness).

Miért volt Putyin és rendkívül kifinomult hírszerző csapata nyilvánvalóan képtelen arra, hogy pontosan felmérje és előre lássa mind a civil társadalom reakcióját, mind a nyugati országok gyors egységét?

Senki sem tudja a választ erre a kérdésre. De van egy sejtésem: mert Putyin hírszerzési rendszere, amely talán zseniális a meglévő formációk és erők elemzésében, vakfoltja van, amikor olyan akciókról van szó, amelyek szívből és az egész közös tudatosságából fakadnak. De pontosan ez az a fajta kollektív cselekvés, amelyet a bátor ukrán nép oly inspiráló módon testesít meg, és amely kezd szétáradni az utcákon, falvakban és városokban Oroszországban és máshol, beleértve olyan, meglehetősen valószínűtlen helyeket is, mint például a brüsszeli Európai Tanács.

3. A Nyugat vakfoltja

Lehet, hogy Putyinnak vannak vakfoltjai a civil társadalom ereje és a közös tudatosságból fakadó kollektív cselekvés ereje körül: de mi a helyzet a Nyugat vakfoltjaival? Hadd legyek konkrétabb: HA ennyire egyértelmű volt, hogy Putyin Ukrajna lerohanását tervezi (ahogy azt az amerikai hírszerzés már hónapok óta előre jelezte), és HA ugyanilyen egyértelmű volt, hogy a NATO soha nem léphet közvetlenül közbe (egy totális nukleáris háború kockázata nélkül), akkor MIÉRT volt olyan lehetetlen a Nyugat számára, hogy egyszerűen beleegyezzen Putyin gyakran ismételt elsődleges kérésébe: egy garanciába, hogy Ukrajna nem csatlakozhat a NATO-hoz (akárcsak Finnország, Svédország, Ausztria és Írország, amelyek mind az EU tagjai, de nem a NATO tagjai)?

Mit gondoltak a nyugati – különösen az amerikai – vezetők? Mi volt a racionalitása a nyugati kétpontos stratégiának Oroszországgal szemben: (1) a NATO keleti terjeszkedésének különböző hullámaival szembeni orosz ellenvetések évtizedekig tartó figyelmen kívül hagyása, és (2) fogadás arra, hogy Putyin megváltoztatja a viselkedését, amikor gazdasági szankciókkal fenyegetik?

Ez a fogadás mindig is nagyon nagy kockázatot jelentett. A Szovjetunió fennállásának nagy részében ilyen feltételek mellett működött. Ma pedig egyszerűen csak erősíti a kínai-orosz szövetséget és a gazdasági integrációt. Hogyan lehet ez racionális stratégia, ha – ahogy Biden amerikai elnök látja – Kínát az USA elsődleges stratégiai riválisának tekintik?

A NATO kelet felé történő terjeszkedésének első hulláma óta, a volt Szovjetunió határai felé, majd később ezeken a határokon belül, az amerikai külpolitikai intézményrendszerben néhány megfontolt hang arra figyelmeztetett, hogy a terjeszkedés katasztrofális következményekkel járhat. Különösen George Kennan, a Szovjetunióval szembeni nyugati hidegháborús megfékezési stratégia kulcsfontosságú kidolgozója figyelmeztetett a NATO-bővítés első fordulója után egy 1998-as New York Times-interjúban, hogy szerinte ez a lépés “egy új hidegháború kezdetét” jelentené. Azt mondta: “Úgy gondolom, hogy az oroszok fokozatosan elég kedvezőtlenül fognak reagálni, és ez kihatással lesz a politikájukra. Szerintem ez egy tragikus hiba. Erre semmilyen ok nem volt. Senki sem fenyegetett senkit”. Robert M. Gates, aki George W. Bush és Barack Obama kormánya alatt védelmi miniszterként szolgált, 2015-ös emlékirataiban úgy vélekedett, hogy Bush kezdeményezése, hogy Grúziát és Ukrajnát bevegyék a NATO-ba, “valóban túlzás volt”. Szerinte “vakmerően figyelmen kívül hagyta azt, amit az oroszok saját létfontosságú nemzeti érdekeiknek tartottak”.

Miért volt a Biden-kormányzat olyan süket az ismételt orosz panaszokra? Mit szólnának az amerikaiak, ha például Mexikó csatlakozna egy ellenséges katonai szövetséghez? Mi történne, ha Mexikóhoz csatlakozna Texas (egy korábban Mexikóhoz tartozó állam)? Mit szólna a Fehér Ház, ha houstoni rakétákat irányítanának az amerikai fővárosra? Nos, csak találgatni tudunk. De Kuba esetében nem kell találgatnunk. Az 1962-es kubai rakétaválság azonnal a harmadik világháború felé sodorta a világot. Mi vetett véget a válságnak? Az oroszok kivonták közepes hatótávolságú rakétáikat Kubából. Erre mindenki emlékszik. Amire senki sem emlékszik, az az oroszokkal kötött megállapodás második része: az USA kivonta saját közepes hatótávolságú rakétáit Törökországból. A megállapodásnak ezt a részét titokban tartották, hogy Kennedy elnök ne tűnjön gyengének az amerikai közvélemény előtt.

Ez visszavezet minket Bidenhez. Miért képtelen az amerikai külpolitika folyamatosan tiszteletben tartani egy másik nagy atomhatalom biztonsági aggályait, amelyet nyugati erők többször is megszálltak (Hitler, Napóleon), és amely az 1990-es években egy másik traumatikus élményen ment keresztül: birodalmának és gazdaságának összeomlásán (nyugati szakértők tanácsai alapján)?

Mi tette ilyen nehézzé ezeknek az aggodalmaknak az egyszerű elismerését? A tudatlanság volt az oka? Arrogancia? Vagy egyszerűen a képtelenség, hogy valódi kapcsolatokat építsenek ki egy olyan ország talán traumatizált elnökével, amely a második világháborúban 24 millió embert vesztett el? Bármi is volt az ok, tény, hogy AZ a stratégia – bármi is volt az – kudarcot vallott.

Ezekre a hiányosságokra rámutatni Amerikában ma ugyanolyan népszerűtlen, mint 2003-ban az USA iraki inváziójának bírálata (amely, akárcsak az ukrajnai invázió, hamis és koholt ürügyekkel történt). Senki sem akarja hallani. Mert ez a kollektív nyugati vakfolt része: a saját szerepünk az Ukrajnában kibontakozó tragédia kialakulásában.

Érdemes megjegyezni, hogy George W. Bush, miután 2001-ben elindította a terrorizmus elleni háborút, második hivatali idejének végén úgy döntött, hogy újabb nagy lépést tesz: meghívja Ukrajnát (és Grúziát) a NATO-ba. Ez a döntés potenciálisan katasztrofális események újabb láncolatát indította el, amely 14 évvel később, 2022-ben az arcunkba robbant.

Mindkét Bush-féle baklövés ugyanabból az intellektuális struktúrából fakadt: a bináris gondolkodásból, amely a világ jóra és rosszra való felosztásán alapul. Ez a gondolkodási paradigma akadályozta meg a politikai döntéshozókat abban, hogy a terrorizmus elleni háborútól eltérő választ adjanak 9/11-re, vagy hogy Ukrajna más szerepet játsszon, mint az ellenséges (és egyre inkább elszigetelt) Oroszországgal szemben álló állam szerepét. Miért ne tekinthetnénk Ukrajnára úgy, mint egy virágzó hídra, amely összeköti az EU-t és Oroszországot, amely egyszerre rendelkezik EU-tagsággal és mély kapcsolatokkal Oroszországhoz, de nem tagja semmilyen katonai szövetségnek (mint Finnország, Svédország, Ausztria és Írország)?

4. A pusztítás társadalmi nyelvtana: Az eltávolodás (absencing)

Ha egy kicsit hátralépünk, hogy megnézzük a mélyebb kognitív struktúrát, amely ezt a háborút kiváltja, mit látunk?

Egy olyan rendszert látunk, amely arra késztet bennünket, hogy kollektíven olyan eredményeket hozzunk létre, amelyeket senki sem akar. Nem hiszem, hogy bárki a világon azt akarta volna látni, amit most Ukrajnában látunk. Az ukránok biztosan nem. És biztosan nem akarták az orosz fiatalok/katonák, akiket “rászedtek” a háborúra, ahogyan azt többen is leírták. Talán még Vlagyimir Putyin sem. Ő valószínűleg azt hitte, hogy ez is olyan egyszerű lesz, mint a 2014-es krími inváziója. 

Akkor miért hozunk létre közösen olyan eredményeket, amelyeket senki sem akar – vagyis egy piszkos háborút, még több környezeti pusztítást, valamint lelkünk brutalizálását és traumatizálását?

Az 1. ábra két belső állapotot különböztet meg, amelyek közül mi, emberi lények választhatunk. Az egyik az elme, a szív és az akarat megnyitásán alapul – más néven kíváncsiság, együttérzés és bátorság -, a másik pedig az elme, a szív és az akarat bezárásán – tudatlanság, gyűlölet és félelem.

Az 1. ábra felső fele röviden összefoglalja azokat a kollektív kognitív dinamikákat, amelyek Putyin ukrajnai háborújához vezettek bennünket. Az elme, a szív és az akarat befagyasztása és bezárása hat gyengítő társadalmi és kognitív gyakorlatot eredményezett:

  • Megtévesztés: nem az igazat mondjuk (dezinformáció és hazugság).
  • Érzéketlenség: nem érezni másokat (a saját visszhangkamránkban ragadva).
  • Eltávolodás: a céltól való elszakadás (depresszió, a legmagasabb jövőtől való elszakadás).
  • Mások hibáztatása: képtelenség felismerni saját szerepünket mások szemszögéből.
  • Erőszak: közvetlen, strukturális és figyelmi erőszak.
  • Pusztítás: a bolygó, az emberek, az Én pusztulása.

Ez a hat mikrokognitív gyakorlat egy olyan működési rendszert képvisel, amely sokféle arccal jelenik meg, és amelyek közül az egyiket putyinizmusnak nevezhetnénk. Milyen más arcokat látunk, ahol ugyanez a kognitív operációs rendszer működik? A trumpizmus természetesen az egyik legjelentősebb, ahogyan arról már korábban is beszéltem. 

Néhány nyilvánvaló különbség ellenére a trumpizmus és a putyinizmus ugyanazt a hat kognitív magösszetevőt osztja meg, amelyek meghatározzák működési módjukat. A putyinizmus saját csapataira gyakorolt hatásának különösen szívszorító példája egy fiatal orosz katona által az édesanyjának küldött szöveges üzenet volt, közvetlenül a halála előtt:

“Mama, Ukrajnában vagyok. Igazi háború dúl itt. Félek. Az összes várost együtt bombázzuk, még a civileket is célba vesszük. Azt mondták nekünk, hogy szívesen fogadnak minket, és ők a páncélozott járműveink alá borulnak, a kerekek alá vetik magukat, és nem engednek át minket. Fasisztáknak neveznek minket. Mama, ez olyan nehéz.”

Ez a szöveges üzenet megtévesztésről (“azt mondták nekünk…”), érzéketlenné-tételről (“páncélozott járműveink alá esnek…”) és pusztításról (“minden várost bombázunk… még a civileket is célba vesszük”) szól. Utolsó szavai: “Mama, ez olyan nehéz”, nyelvileg is megfogalmazzák annak a tudatosságnak az ébredését, hogy ez az út, amelyen találta magát – a pusztítás útja – mélységesen rossz.

A pusztítás társadalmi nyelvtana ma is számos társadalmi szinten alakítja a kollektív viselkedést. Gondoljunk csak a klímavédelmi iparra. A 2000-es évek elején az Egyesült Államok olaj- és gázipara észrevette, hogy a közvélemény többsége, beleértve a republikánus szavazók többségét is, támogatta a szénadó bevezetését a globális felmelegedés és az éghajlat destabilizálódásának jobb kezelése érdekében. 

Jól szervezett és jól finanszírozott (több mint 500 millió dolláros) kampányt indítottak, és hatékonyan helyezték a térképre a klímatagadó iparágat. Az egyik legfontosabb stratégia az volt, hogy a kételyek elvetésével és felerősítésével lejárassák az klíma-tudományt és az éghajlatkutatókat. Ez működött. A kampánynak sikerült megfordítania a közvéleményt az Egyesült Államokban. A beavatkozás az abszurd ciklus korai szakaszára összpontosított (megtévesztés a dezinformáció és a kétségek elvetésével), miközben a hatás aránytalanul nagy mértékben sújtja a legkiszolgáltatottabbakat, mind most, mind a jövőben (az éghajlat destabilizálódása által okozott pusztítás révén).

Egy másik példa a Big Tech. A legtöbb közösségi médiaóriással nem az a probléma, hogy nem zárják le a dezinformációt erősítő oldalakat. A probléma az egész üzleti modell, amely a Facebookot trillió dolláros vállalattá tette. Ez egy olyan üzleti modell, amely a felhasználók elkötelezettségének maximalizálásán alapul a dezinformáció, a düh, a gyűlölet és a félelem aktiválásával és felerősítésével. 

A Facebook, akárcsak a trumpizmus és a putyinizmus, ugyanazokat a kognitív és társadalmi viselkedési formákat aktiválja, amelyeket más helyeken már tárgyaltam: megtévesztés (a dezinformáció több megosztást kap, mint a valós információ), érzéketlenség (visszhangkamrák, düh, gyűlölet), eltávolodás (a depresszió felerősítése), mások hibáztatása (trollkodás), pusztítás (a Facebook-használattal arányos menekültek elleni erőszak), ami végül mind az önpusztítás felé vezet minket.

Utolsó példa: 9/11. Mint minden terrorcselekmény, a 9/11-es támadások is 100%-ban a pusztítás nyelvtanát testesítik meg (az öngyilkos merénylők toborzása és kiképzése is ezeket a mintákat követi). Amikor ez a támadás megtörtént, Amerika választhatott: választhatott, hogy az elme, a szív és az akarat megnyitásával vagy bezárásával válaszol. Mindannyian tudjuk, mi történt. Az elme, a szív és az akarat fagyasztási reakciója volt az, ami elsőbbséget kapott, és a “terror elleni háború” elindításához vezetett. Ugorjunk előre 20 évet. Mi lett ennek a választásnak az eredménye? Öt fő eredmény:

  1. 8 billió dollárba és 900 000 emberéletbe került, és a tálibok és az Al-Kaida sokkal erősebbek lettek, mint 20 évvel ezelőtt.
  2. Az USA-t ártatlan emberek megkínzására késztette, és ezzel megsértette azokat az értékeket, amelyeket a háború állítólag védeni akart.
  3. Olyan átfogó belföldi megfigyelési rendszert eredményezett, amely korábban elképzelhetetlen volt.
  4. Általános bizalmatlanságot szült az intézményekkel szemben, ami végül az USA-ban a belföldi terrorizmusnak adott teret, beleértve a 2021. január 6-i, az amerikai Capitolium elleni támadást is.
  5. Végül, és talán ez a legfontosabb, arra késztetett bennünket, hogy szem elől tévesszük korunk valódi globális kihívását: a bolygót érintő és társadalmi vészhelyzeteket, amelyek a globális együttműködés új formáit igénylik a határozott kollektív fellépéshez.

Nyilvánvaló, hogy a putyinizmus jelensége nem teljesen új. A geopolitikai színtéren olyasvalamit jelenít meg, amit kisebb összefüggésekben már korábban is láthattunk. Látjuk a trumpizmusban. Láthatjuk a saját kollektív viselkedésünkben az éghajlatváltozással szemben. Látjuk az afrikaiakkal való megdöbbentő bánásmódban az ukrán-lengyel határon. Látjuk abban, hogy a nyugati média egyenlőtlen figyelmet szentel az ukrajnai háborúnak a szudáni, szíriai vagy mianmari háborúkhoz képest. Ezt látjuk, amikor elveszítjük az utunkat, és kollektíven olyan eredményeket hozunk, amelyek másokra erőszakot gyakorolnak, legyen az közvetlen, strukturális vagy figyelemfelkeltő erőszak. 

Mindez nem újdonság. Ami új, az e jelenség növekedése az elmúlt egy-két évtizedben, ami legalábbis részben a mérgező társadalmi mezőknek a közösségi médián és a Big Tech-en keresztül történő felerősödésével függ össze.

Mit látunk tehát, ha a valóságot a két társadalmi mező, vagy a két társadalmi nyelvtan lencséjén keresztül nézzük, amelyeket fentebb leírtam? Azt látjuk, hogy e mezők egyike exponenciálisan növekedett, míg a másik kiszorulni látszik.

Természetesen ez az oka annak, hogy oly sokan közülünk növekvő szorongással, depresszióval és kétségbeeséssel élnek. Ez a története annak, amit én “eltávolodásnak” nevezek. 

Az esszé második részében egy teljesen más történetet fogok elmesélni, amely a jelenlegi eseményeket egy másik lencsén keresztül vizsgálja: a “presensing” lencséjén keresztül – vagyis a jövőn keresztül, amely most kezd kialakulni a tudatosságon alapuló kollektív cselekvések révén.

II. rész: A teremtés társadalmi grammatikája